Olvasási idő: 4 perc
Gyakran előfordul, hogy ismeretlen emberek fordulnak hozzám azért, mert fogyni akarnak. Az már ritkábban, hogy egy elhízott ember családtagja keres meg. Most egy ilyen üzenetből mutatok meg nektek néhány rövid részletet név és változtatás nélkül.
„A feleségem brutálisan el van hízva. Már csak fotókon látom azt a lányt, akibe évekkel ezelőtt beleszerettem, ma kétszer akkora. (…) Sokszor gondolkodom azon, hogy lehet ennyire önző? Hogy lehet neki fontosabb a kaja, mint én? (…) Mivel vegyem rá, hogy adjon le 30 kilót? Az elmúlt években többször szóltam neki, de mintha meg se hallotta volna.”
Próbáljunk most kicsit elszakadni attól, hogy igaza van-e (valószínűleg igen), inkább vizsgáljuk meg most a dolgot egy másik oldalról! A mi oldalunkról.
Önző. Ez gondolkodtatott el. Évekkel ezelőtt, amikor éjszakánként sutyiban zabáltam mindenfélét válogatás nélkül, majd napközben lelkesen „fogyókúráztam”, gyakran önzőnek gondoltam magam azért, mert egy csomó mindent feláldoztam magam körül, hogy az akkor leküzdhetetlennek látszó szenvedélyemet kielégítsem. Gusztustalannak, hazugnak éreztem magamat. Számítónak, aki jól átver maga körül mindenkit, és csak arra játszik, hogy önfeledten zabálhasson. Vajon tényleg ilyen voltam?
Félreértés ne essék, nem az akkori magatartásomra akarom megszerezni a felmentésedet, mert az tényleg nem volt rendben. Azokon az éjszakákon tényleg átvertem mindenkit a környezetemben, míg nappal látványosan sajnáltattam magam azért, hogy a kitartó fogyókúrázásom ellenére folyamatosan csak hízok. Próbáltam elhitetni magamról, hogy valami istencsapása biológiai csoda vagyok, aki már tényleg hízik a levegőtől is, a „rendszer” áldozata. Hát figyelj, szerintem minden voltam, csak éppen önző nem. Sőt!
Önző: olyan ember, aki valamit azért csinál, mert abban a saját érdekeit látja, miközben az eredmény elérése érdekében figyelmen kívül hagyja a környezete igényeit.
Namármost, milyen saját érdeket láthattam én a zabálásban? Tudtam, hogy belehalok? Tudtam. Tudtam, hogy elveszítem a vonzerőmet? Tudtam. Tudtam, hogy akaratgyengének tűnök, és sokszor a puszta látványommal szánalmat és viszolygást váltok ki az emberekből? Tudtam. Milyen érdek ez? Milyen önzés? Semmilyen. Sokkal inkább megalkuvás, alárendeltség, önmagam feláldozása volt, méghozzá a függőségem javára. Ő nyert, nem én. Én azokban az években rengeteget vesztettem, minden nap többször is. Nem ez az önzés.
Az önzés akkor jött, amikor irányt változtattam. Amikor úgy döntöttem, hogy értékes időt és energiát fektetek a zabáláshullámok leküzdésébe. Amikor heti több órára eltűntem, hogy valamilyen testmozgással fenntartsam a fogyásomat. Amikor elvártam a környezetemtől, hogy tartsák tiszteletben, és legyenek tekintettel az életmódváltásomra. Na ez, ez önzés a javából. Viszont olyan típusú, amivel tartozom magamnak, sőt, amivel a világon mindenki tartozik magának, hiszen a megalkuvás akár meg is ölhet.
Tudod, mi a legjobb, amit tehetsz? Az, ha végre előre sorolod magad a saját életedben. Ha szakítasz időt arra, hogy megtervezd, mit eszel másnap, harmadnap, hétvégén, még akkor is, ha emiatt egy órával kevesebbet is tudsz játszani a gyerekeiddel. Ha bevásárolsz magadnak, és emiatt fél órával később érsz haza. Ha rendszeresen mozogsz, még úgy is, hogy ezzel mástól veszel el időt, mert ez a játék az életedre megy.
Ha nem vagy önző, győz a függőséged. Ez a kis semmirekellő, megfoghatatlan valami, ami tápászkodik fölötted, uralkodik rajtad.
Legyél végre önző! Kizárt, hogy egy ilyen semmiség erősebb lehet nálad!